A pünkösdölés hagyománya
A pünkösdölés a fiatal leányok házaló-bőségvarázsló szokása, a Szentlélek eljövetelének egyházi ünnepén. Többféle formájában, változatában az Alföldön, Észak-Kelet-Magyarországon és a Dunántúlon is elterjedt. Vas megye számos falujában az 1960-as évekig – Dozmaton napjainkig élő hagyomány. A pünkösdölés dozmati szokása szorosan illeszkedik a Dunántúlra jellemző „pünkösdi királynéjárás” néprajzi örökségéhez.
A Magyar Néprajz VII. kötetének vonatkozó részei, valamint Tátrai Zsuzsanna: A pünkösdnek jeles napján… c. összefoglaló munkája nyomán a szokás főbb jellemzőit az alábbiakban mutatjuk be:
A pünkösd a niceai zsinat (i.sz.325) határozata óta a húsvétot ötven nappal követő mozgó ünnep, melynek elnevezése is erre utal – a görög pentekosztész (ötvenedik) szóból származik. Mint minden jeles naphoz, a pünkösdhöz is számos hiedelem, jóslás és varázslás kapcsolódott a magyar néphagyományban. A pünkösdi harmat szépség- és egészségvarázsló erejébe, valamint az ekkor gyűjtött gyógyfüvek jótékony hatásába vetett hit, az épületek rontásűző zöld ágakkal való feldíszítése, a lakóház ablakainak nyitva tartása a Szentlélek fogadása céljából mind ezt példázzák. Az ünnephez dologtiltás is kapcsolódott – az állattartás, a mezei és házi munkák, valamint a kenyérsütés tekintetében.
A pünkösd legismertebb szokása mindezek mellett az országosan elterjedt pünkösdölés – a Dunántúl falvaiban „pünkösdi királynéjárás” volt. A fiatal leányok termékenységvarázslással összekötött pünkösdi köszöntőjét a magyar nyelvterület nyugati részén a „pünkösdjárás”, „pünkösdölés”, „pünkösd-köszöntés”, „cucorkázás” elnevezésekkel illették. Szereplői 12-17 év körüli leányok, valamint a legkisebb, legszebb, 3-7 esztendős leányka: a pünkösdi királyné – „királynéasszony”, „kiskirályné”, „királykisasszony”, „cucorka” – voltak.
A szokáscselekmény a következő mozzanatokra épült:
1.) A nagyobb lányok házról házra vezették a fehér ruhába öltöztetett, fején virágkoszorút viselő pünkösdi királynét, aki a karján virágszirmokkal teli kosarat vitt.
2.) Beköszöntöttek és engedélyt kértek: „Szabad-e pünkösdölni?”, „Szabad-e kiskirálnét járni?” „Szabad-e pünkösdöt köszöntenyi?” Nagyon ritkán fordult elő, hogy visszautasították volna, de ha igen, akkor azzal fenyegetőztek, hogy: „Ne nőjjön meg a kenderük!” – a királykisasszonyt leguggoltatták.
3.) A kiskirályné feje fölé kendőt feszítettek ki baldachin módjára, vagy fátyollal borították be. Éneklés közben mozdulatlanul álltak, vagy lassan körbejárták a királynét. A királyné kis kosárkából virágot hintett a megfelelő énekszövegnél. Az ének végeztével a következő mondóka kíséretében emelték – olykor háromszor is – a magasba: „Ekkora legyen a kiskirályné!” vagy „Ekkora legyen a kendtek kendere, mint a kiskirályné!” (Egyes adatok szerint pünkösdkor volt a kender vetésének ideje – a szokás eredeti célja így a kendertermékenység-varázslás lehetett, amely a kendertermesztés megszűnésével aztán elhomályosulhatott.)
4.) A pünkösdölők ajándékot kaptak, melyet számos változatban a „kosaras”-nak, „cigányasszony”-nak nevezett nagyobb, kísérő lány gyűjtötte.
5.) Köszöntek és továbbmentek.
6.) Útjuk végeztével elosztották az ajándékokat, vagy közösen elfogyasztották.
A pünkösdölés Vas vármegyei szokásáról már a 19-20. század fordulójáról rendelkezünk néprajzi-népzenei dokumentumokkal. Jelentős folklórgyűjtés 1952-ben zajlott Kerényi György vezetésével, amely több tucatnyi települést – köztük Dozmatot is – érintett.
A szokás gyakorlatát, jellemzőit a Szombathely-környéki falvak, valamint Kőszeg-hegyalja vonatkozásában Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató a következőképpen összegzi:
A szombathelyi járásból (Acsád, Dozmat, Gencsapáti, Herény, Kámon, Nárai, Nemesbőd, Olad, Sé, Torony, Vasszilvágy, Vép) származó leírásokban is első helyen áll az „Elhozta (meghozta) az isten…” kezdetű énekszöveg, amit a „Nem anyától lettem…”, a kívánságok „Öregembereknek…”, a „Jácintus, jácintus…” és a „Hintsetek virágot…” követ. Nehéz eldönteni, hogy a leírások hiányossága, kopás vagy felejtés miatt hiányoznak egyes szövegelemek a változatokból. Például nem szerepel a „Nem anyámtól lettem…” a dozmati és vasszilvágyi leírásban. A jókívánságmondás hiányzik az acsádi és a Sé községben gyűjtött változatokból. A szombathelyi járásban többnyire a már leírt szokáscselekmény, a tánc nélküli mozgás, virágszórás és a termékenységvarázsló mondóka közbeni felemelés volt a jellemző. A kellékek közül a kendő többnyire fehér csipkés, de volt, ahol piros vagy rózsás kendőt (Nemesbőd, Sé) említettek. Gencsapátiban a korábbi fehér kendő helyett a gyűjtés idején (1952) piros színűt használtak. Öltözetükben is a fehér szín volt a jellemző. A leírások többségében szerepel az ún. „cigányasszony”, aki az adományokat gyűjti, de az is előfordult, hogy ő köszönt be a házakhoz. A legrégebbi változatot az Ethnographiában közölték 1901-ben Vépről.
Vas vármegyében a Kőszegi járásban Bozsok, Lukácsháza, Velem, Gyöngyösfalu községekből több változatot is ismerünk. Jellegzetes kezdő énekük az „Elhozta vagy meghozta az Isten…” kezdetű, melyhez minden változatban a „Nem anyától lettem…” szövegelem variánsai járulnak, majd a jókívánságok következnek: „Öregembereknek csutora borockot…” Többnyire együtt szerepelnek a „Jácintus, jácintus…”, „Hintsetek virágot az Isten fiának…” kezdetű szövegek is. Mindegyik leírásban azonos a szokáscselekmény: engedélykérés, kendő kifeszítése a kiskirályné fölé, a kiskirálynő virágszórása a kosarából, a királynő felemelése a kender növekedésére vonatkozó mondóka kíséretében, ajándék átvétele, búcsúzás. A szereplők fehér vagy ünneplőruhában vannak, a kiskirálynő mindig fehér ruhát, és a fején koszorút visel. Elmaradhatatlan kellék a fehér vagy rózsás, piros kendő, a kis kosár a virágszirmokkal, esetleg egy nagyobb kosár az ajándékoknak.
Velemben a kendő régi csipkekendő volt: „Amikor a mi öreganyáink templomba mentek nagy ünnepeken, a fejikre kötöttik. Tillingás keszkenyőnek hívták. Mikor körösztűték a gyereket, aszt tették a keresztanya fejire.” Gyöngyösfalun: „Régi ollan csipkekendő vuót, azt má etettík sokáig, csipkébű vuót, fejír csipkébű. Mindig ellett tíve, akiná megvuót, és ha má nem vuót gyerek, adatta, ho avva járgyák.” Lukácsházán horgolt kendőt emlegettek.
„Cigányasszony”-nak nevezték az ötödik, nagyobbacska lányt, aki hétköznapi ruhában ment, és a kosarába gyűjtötte az ételajándékokat, pl. tojást, kalácsot.
A legrégebben lejegyzett változat Velemből a 20. század elejéről való, Vikár Béla gyűjtése, Bartók Béla lejegyzésével a Magyar Népzene Tárában jelent meg.
Szakály Ildikó (1980) dozmati lakos közlése nyomán az alábbiakat tudhatjuk meg a pünkösdölés szokásának 20. század végi – 21. század eleji alakulásáról:
Általános iskolás koromban Szombathelyen, az Ungaresca Táncegyüttesben tanultam a pünkösdölés hagyományát. Amikor itthon elénekeltem az ott megtanult pünkösdi dalt, szüleim elmondták, hogy Dozmaton is volt ehhez hasonló. Majd nagymamám elkezdte énekelni, hogy „Elhozta az Isten piros pünkösd napját…” s felelevenítettük a dozmati pünkösdölés szokását. Ez 1986-ban vagy 1987-ben lehetett. Én voltam a pünkösdi királykisasszony, 6-7 éves lehettem. Nem emlékszem végül ki tanította be, de engem emeltek a többiek a magasba. Pünkösd vasárnap jártuk vele a falut, mert akkor volt régen is szokás. A plébános úrnál kezdtünk mindig. Pénzt kaptunk érte. Persze süteménnyel is megkínáltak, de mindig kaptunk pénzt. Gimnazista korunkra kinőttünk belőle és akkor jött a következő, ’95-ben született generáció. Ez 2009 körül lehetett és akkor ment több évig, 2019-ig folyamatosan pünkösdöltek a lányok a faluban. Mindig kísért minket egy nagyobb lány vagy felnőtt, aki beköszönt és engedélyt kért. Annak idején minden házba bementünk. Nem volt nagy a falu. Olyanra, hogy nem fogadtak minket, nem emlékszem. Majd bementünk a házak udvarára, az én időmben én álltam középen, a többi, 4-5 lány körülöttem. A fejem fölé fehér csipketerítőt emeltek, majd énekelték a pünkösdölő dalt. Közben álltak, majd ritmusra körüljártak. Akkor aztán rám tették a kendőt és ketten felemeltek, és ezt mondták: „Ekkora legyen a királykisasszony!” – a másik kettő pedig szórta a pünkösdirózsát. A végén pénzt kaptunk és sütit. Az édességet a házak udvarán elfogyasztottuk, a pénzt a nap végén szétosztottuk.
A ’95-ben született generáció már kiegészítette az eredeti dozmati szokást. Az éneket követően szöveges részek kerültek a szokáscselekménybe, más falvak és tájegységek pünkösdi szokásanyagaiból, internetes forrásokból. De a dozmatiak régen csak az „Elhozta az Isten…” kezdetű dalt énekelték.
A pünkösdölő ének Szigeti Jolán (1940) és Vigh Ilona (1943) közlése szerint:
Elhozta az Isten piros pünkösd napját,
Mi is meghordozzuk királykisasszonykát.
Jácintus, jácintus, tarka tulipántus.
Nem anyámtól lettem, rózsafán termettem,
Piros pünkösd napján hajnalba születtem.
Jácintus, jácintus, tarka tulipántus.
A pünkösdölés számos formában, országosan elterjedt rítusa a Dunántúlon még a 20. század második felében is élő népszokás volt. A pünkösdi királynéjárás dunántúli változatai tekintetében Vas és Győr-Moson-Sopron a legbőségesebben adatolt vármegyék – a legtovább itt maradt fenn a szokás, többnyire az 1960-as évek végéig. Dozmaton az emlékezet és a néprajzi dokumentumok egyaránt tanúsítják, hogy az 1950-es években élt a pünkösdölés hagyománya – mely ha időnként háttérbe is szorult a faluközösség gyakorlatában, időről időre felelevenedett, s szinte minden generáció hozzájárult folytonosságához. A szokás tartalmában bár változott az idők során, de a mai napig él a községben. Ezért érdemes arra, hogy Dozmat értékei között számon tartva erősítsük ismertségét, megbecsülését.
Támogatóink
Partnereink
Dozmat Község Önkormányzata
Együtt Dozmatért Egyesület
Dozmati Hagyomány- és Értékőrző Egyesület
