Az aranyeke mondája

Dozmat szóbeli folklórörökségének értékes darabja az aranyeke történeti mondája – melyben sajátos módon keverednek a XVI. és XX. század történelmének valós alakjai és eseményei, valamint az emberi képzelőerő és a népi hiedelemvilág elemei.

Az aranyeke történetét Tóth József jegyezte le, id. Horváth István ’Gyurkó’ elmondása alapján. Összegzésében ezt olvashatjuk:

„A visszaemlékezések szerint egy gazdag grófnő élt a Muzsla-forrás környékén, aki sorra elutasította a kezére pályázó férfiakat. Wenkheim grófnő ugyanis a trónörökösre, Rudolfra várt. Készíttetett egy aranyekét a szomszédos településen élő Gém Pista nevű alkimistával. A mester hét éven át éjjel-nappal dolgozott, mire elkészült vele. Végül fehér ruhás leányokat fogtak az eke elé és megművelték a földet, majd az aranyakat elvetették. Azt remélték, hogy megszaporodik az arany. Miután a török császár hallott a dozmati aranyekéről, rögvest meg akarta szerezni. Azonban mire odaért, arra az aranyekét biztos helyre elásták. A rejtekhelyet csak a grófnő ismerte, aki nyomban elszökött a Dozmatot Kőszeggel összekötő alagúton át. Ez az alagút a római kori vízvezeték maradványa lehetett. A török császár haragjában Kőszeg ellen vezette seregét. Időközben a grófnő meghalt, a kőszegi kapitány pedig meglepte a török sereget – amely a história szerint csúfos vereséget szenvedett. Az aranyekének nyoma veszett, amit azóta is próbálkoznak előkeríteni – mindeddig sikertelenül…” (Tóth, 2000)

A történeti monda fennmaradását egykor a közösen végzett munka segítette – tollfosztás, kukoricafosztás közben szárnyalt az emberek képzelete, s a csendes téli estéken boszorkányok és betyárok népesítették be a falusi szobákat. A mindennapi élet, s ezzel együtt a közösségi tudás átadásának színtere napjainkra jelentősen megváltozott – a folklórelem Dozmati Értéktárba történő felvétele hozzájárulhat annak fennmaradásához, ismertségének növekedéséhez.

A monda szövege id. Horváth István ’Gyurkó’ közlése szerint:
Réges-régen, még a törökök idejében történt. Nem mese ez, hanem igaz történet, mert a Sándor bátyám mesélte, az pedig majdnem száz éves volt, amikor meghalt.

Az aranyekét a Venkham gróf elődje csináltatta. Ez egy vénlány volt, aki a muzslai grófi kastélyban lakott. Ez itt volt valahol a kastélyhelyi dűlőben, ahol most a Zsirai földje van, de lehet, hogy mellette, a Bodárkában.

Elég annyi, hogy ez a vénlány nem ment férjhez. Pedig meg voltak érte veszekedve az urak. Hát hogy a fenébe ne, amikor annyi aranya volt, hogy azt se tudta, mennyi. De a Rudolfra várt, a császár fiára, hogy az majd elveszi. Erre azt mondták neki:
– Annyi aranyad van, ami nekünk elég, de hogy a császár fiának elég legyen, ahhoz kevés.

Gondolt egyet a vénlány, aztán Ondódból az összes cigánykovácsot magához rendelte. Ezek egy taljánnal, akinek valami Kém Pista volt a neve, csinálták az aranyekét. Hét évig minden éjjel dolgoztak, míg végre elkészült. Lett is sok nézője. Azután a falu leányait fehér ruhába öltöztették, befogták őket az aranyekébe. A talján meg vetette utánuk az aranypénzt.

Közeledett az aratás. Meghallotta az aranyekét meg a vetést a török császár. – No – azt mondja – lóra minden basa, elmegyünk a Muzslára az arany aratására. Jött is a török! Annyi bugyogós basát meg tekercs fejűt nem látott Mátyás király óta a világ! Majdnem leszakadt alattuk a föld!

A talján szalad a vénlányhoz és mondja neki: – Édes leányasszony! Jön a török! A földet megbabonáztam, az arany nem kel ki, de mit csináljunk az ekével?

– El kell ásni! – mondja a vénlány. Erre gyorsan elásták. Közben megérkeztek a törökök. Amikor látták, hogy nincs arany, de még eke sem, igen mérgesek lettek. Kiadta a parancsot a török császár:

– A vénlány megszökött! Pedig csak az tudja, hol van az eke! Most Kőszegen van. Lóra mindenki és iránt Kőszegnek!

Lett is akkora veszedelem Kőszegen, hogy talán még most is harcolnának, ha a vénlány nem halt volna meg. Erre az esküdtek megüzenték a török császárnak: – Meghalt a vénlány, oda az eke!

A török nem hitte el. Ez pedig nagy sértés, ha az öreg bírónak, meg az esküdteknek azt mondják: nem igaz! – Ezt csak a vér moshatja le!

A kőszegi kapitány meg azt mondta: – Szentegy igaz!

Mire aztán a parasztok, a mesteremberek meg a kapitány kinyitották a titkos utat, amelyik Kőszegről Szombathelyre, onnan Körmendre vezet a föld alatt, kirohantak és úgy agyonverték a törököt, hogy hírmondó is alig maradt belőle. A császárnak is csak azért kegyelmeztek meg, mert megkövette az esküdteket, az öreg bírónak meg egy pipa bagót adott.

Hát így veszett el az aranyeke. Pedig sokan keresték azóta. Főképp juhászok keresték, mert a parasztembernek éjjel aludni kell, mert nappal dolgozik, nem ér rá vertákunyi. Összegyülekeztek a juhászok a temetőbe. Mert onnan meglátni éjfélbe, ha felvetődik az arany. Aki a fényességre rá tudja dobni a bekecsét, azé az aranyeke. Ezen mindig összevesztek. Sokszor még a kocsmában is veszekedtek. Ólmos bottal döngették egymást.

A végén rájöttek, hogy verekedéssel nem mennek sokra. Össze kell fogni, aztán minden rendben lesz. Így is tettek. Csak egyet hibáztak. Nem ígértek semmit a boszorkányoknak.

Több éjjel lesték, figyelték, mikor dobja fel a föld az arany lángját, hogy elfoghassák. De ott leskelődtek a boszorkányok is. Mert az úgy van, ha nyulat akartak fogni, vagy az aranyekét lesték, a boszorkány odavitt egy kotlóstyúkot. A csirkék csipogtak, mire a juhászok odaértek, csak nagy szél kerekedett, kotlós nem volt és a juhászok nagyszélű kalapját vitte el a szél. Mire a kalapot megtalálták, arra eljárt az idő, hiába volt minden, az eke maradt, ahol volt.

Ha meg akarjátok találni, menjetek el előbb a boszorkányokhoz, ígérjetek nekik egy vak malacot, meg egy-két tyúkot, akkor biztosan felvetődik az aranyeke. Nekem csak a gerendölyt adjátok, a többi a tietek lehet!

Forrás:
Tóth József: Dozmat történetéből. Dozmat, 2000. p.54-55.